Ha a „Fidesz-szavazóról” mint buzi- és mindengyűlölő, dagadt tahóról énekelsz, annak van nemzetegyesítő ereje szerinted? – Lovasi András új daláról

Talán 1991-ben hallottam először Kispál és a Borz-dalt Nagy Feró méltán legendás Garázs című rádióműsorában. A Lefekszem a hóba című szám volt az. Tizenöt éves voltam, egy eléggé introvertált és bizonytalan kamaszgyerek. Mélyre ment ez a szám, mélyebbre nem is nagyon mehetett volna.

Mélyre ment aztán az első Kispál-nagylemez is, a Naphoz Holddal, nagyon sokat hallgattam középiskolás éveimben, ahogy a következő lemezeiket, nagyjából az Ül című 1996-os albumig. Akkoriban már másfelé jártam zeneileg, más érdekelt, de az első három Kispál-nagylemez sokat adott nekem azokban az években. Főleg és leginkább az első. Nyilván sokaknak voltak és vannak hasonló emlékeik. Életem egyik első koncertélménye is egy Kispál-koncert volt a szintén legendás váci Kék Ló Fény nevű helyen, talán 1992 tavaszán. Személyes hülyeségek, kit érdekel. Csak azért merengek ezen így az elején, csak azért hozom fel ezeket az emlékeket, mert tudom, hogy ezek úgynevezett nemzedéki élmények, és bármennyire is magamnak való gyerek voltam, ez a nemzedéki élmény engem is jócskán megtalált.

és nyilván később is nagyszerű zenekar maradt, csak akkor már nem figyeltem oda rájuk igazán. Azt viszont mindig is tudtam, hogy Lovasi az utóbbi szűk negyven év legjobb hazai dalszerzője, a közelében sincs senki igazán. Cseh Tamás mellett ő a másik legnagyobb. Aztán vannak még néhányan, akik jók, bár igazán nem sokan. Ezzel a sok szuperlatívusszal csak arra szeretnék utalni, hogy nem akárkiről beszélünk, amikor Lovasi Andrásról beszélünk. Nem csak úgy szimplán egy dalszerző-zenészről, egyről a sok közül, hanem egy olyan művészről, aki a közelmúlt magyar kultúrájának egyik legnagyobb hatású alakja. Egy viszonyítási pontról, egy iskolateremtő művészről, akinek a köpönyegéből egy sor későbbi zenekar bújt elő.

Ilyesmire tényleg csak nagyon kevesen képesek. Tessék, további szuperlatívuszok. Ahogy fentebb is említettem, jó ideje nem követem már figyelemmel, amit csinál, de ez nem lényeges. Tudok róla és emlékszem rá, ez a lényeges. Lovasi nemzeti intézménnyé vált, ez is lényeges. Egy olyan művésszé, aki közös emlékek hordozója, aki százezrek gondolkodására, világról alkotott képére volt hatással. Ennek a hatásnak nem szabott gátat a mindenkori politika.

Alig valamiről mondható el ez ebben az országban. Elég régóta alig valamiről elmondható. Ritka kincs ez, meg kéne becsülni, nagyon vigyázni kéne rá. Közhelyek, negédes közhelyek, persze, és csak azért engedem meg magamnak ezeket a közhelyeket, mert másként pillanatnyilag nem tudom (és nem is akarom) körülírni, hogy mit vesztettünk el.

Lovasi András június 10-én fellépett a Puzsér Róbert által szervezett Polgári Ellenállás nevű rendezvényen a Kossuth téren. Előrebocsátom, nem azzal van bajom, hogy fellépett. Lépjen fel, szíve joga, erről ennyit. Ott lép fel, ahol akar. Fellépett tehát és előadott egy dalt, amit a Kiscsillag nevű zenekarának új lemezére szán. A dal címe Titkos alföldi hadsereg, ez pedig a szövege: 

Mi a fenét mondjon erre az ember? Komolyan, mit? Kezdjek bele a szöveg elemzésébe, szedjek szét minden egyes sort? Nagyon nincs kedvem hozzá. Alföld? Falunap? Unatkozó, tébláboló kövér férfiak, akik a csalános kubikgödröt őrzik, de fél szemmel azt is figyelik, hogy a faluban nehogy valaki buzuljon? És közben rotyog az elmaradhatatlan pörkölt, aminek a mélyén, a hagymás alapban egyenesen a Sátán pirul?

Játszom itt a hülyét kínomban, miközben, azt hiszem, sejtem jól, mit akarsz ezzel mondani. A „titkos alföldi hadsereget”, a Harcosok Klubját énekeled meg nekünk? Vagy értsük tágabban: „a” Fidesz-szavazót? Aki a szeretet nevében gyűlöl mindent? És aki egyébként egyike a két és félmillió biztonsági őrnek? Miféle színvonal ez, kedves András? Tényleg így képzeled? Azzal nekem nincs bajom, ha kormányváltást sürgetsz. Szíved joga. Azzal van bajom, hogy ezt a sürgetést ilyen ócska, arrogáns, pökhendi és megalázó sorokba rejted. Illetve dehogy rejted: nyíltan felmutatod.

Akiknek valamikor jelentettek (vagy most is jelentenek valamit) a szövegeid. Persze egy falunapon nyilván nem szólnak Kispál-dalok, falunapon lakossági pop megy, lakodalmas cigánydiszkó, tudjuk. És a két és félmillió biztonsági őr erre ropja, ugye? Mit képzelsz ezekről az emberekről, kedves András? Ezt képzeled? Ennyit képzelsz? Az ország egynegyedéről ezt és ennyit? Az rendezvény megálmodója, Puzsér Róbert korábban azt mondta egy beszédében az Erzsébet-hídon, hogy addig nem lesz itt valódi társadalom, amíg az egymást politikai alapon gyűlölő kétosztatú tömeg nem békül meg egymással, nem egyezik ki egymással bizonyos nemzeti minimumokban.

Ha a „Fidesz-szavazóról” mint buzi- és mindengyűlölő, dagadt és pörköltszaftos pofájú tahóról énekelsz, annak van nemzetegyesítő ereje szerinted? Azzal a megbékélést, a nemzeti minimumokra törekvést, az indulatok mérséklését segíted elő? Ha ezt a dalt akárki más énekelte volna el, nem foglalkoznék vele. Ha bármelyik mai magyar zenekar adta volna elő a színpadon, nem érdekelne. De, kedves, András,

Ennek pedig súlya van. Ezzel felelősség jár. „Két és félmillió” (vagy maradjunk annyiban: nagyon sok) embert megalázni, kiröhögni, lesajnálni, ócska sztereotípiákba gyömöszölni nem lehet. Tilos. Szégyenletes. Mindenki mástól is az, de tőled nagyon az. Ha jövő tavasszal itt kormányváltás lesz, mi lesz ezzel a két és félmillió kigúnyolt suttyóval? Mit mondasz majd nekik? Hogy eddig suttyók voltatok, de mostantól nem vagytok azok? Vagy hogy mindig is suttyók voltatok és azok is maradtok? Vagy ezentúl nem lesz semmi mondanivalód a számukra? 

De nincs több kérdésem. Már így is túl sok kérdés gyűlt itt össze. Csak az jutott eszembe, kedves András, amit Tamás Gáspár Miklós írt a Szőcs Gézáról szóló nekrológja legvégén (TGM erős volt nekrológokban):

***

(Nyitókép: MTI/Kovács Tamás)